Az ember hajlamos rá, hogy másokat hibáztasson életének szerencsétlen fordulatai miatt, holott mindig egymagunk vagyunk felelősek mindenért, ami életünk folyamán ér bennünket.
Már megfoganásunk előtti pillanattöredékekben megvannak mindazon lehetőségek bennünk és körülöttünk, amelyek irányíthatják majdani földi létünket. Mi választunk, hogy meg óhajtunk-e foganni vagy sem. Mi választunk, ha már megfogantunk meg akarunk-e születni. Mi választunk, hova, mikor születünk. Nem az EGONK, hanem a szellemünk...és ezen van a hangsúly: személyünk sokkal összetettebb, mint logikus gondolkodással ez megfejthető lenne, viszont, ha teret hagyunk néha érzeteinknek, egyé válunk a világmindenséggel, megértjük létünk miértjét és működését.
Az emberi intelligencia, vagyis az értelem, ész, felfogó képesség, műveltség, megértés, belátás a civilizációval együtt fejlődött. Ahogyan a civilizálódás, úgy az intelligencia fejlesztése egyénileg választható volt, és ezzel együtt az akkori társadalmakból való kirekesztés, az üldöztetés, máglyán elégetés, akasztás…
Ma már egyre többen tisztában vagyunk azzal, hogy többek vagyunk emberi testnél, logikus gondolatoknál, személyünk több, mint az EGO vágyainak kiszolgálására szolgál. Életünk nem pusztán a mienk, bár mi rendelkezünk vele. Mivel részei vagyunk a NAGY EGYSÉGNEK felelősséggel tartozunk mások iránt, felelősséget kell vállalnunk minden cselekedetünkért, gondolatainkért, érzéseinkért, mert minden történése életünknek nem ok nélkül ér bennünket.
Soha, senki nem felelhet helyettünk mindazon szerencsétlen fordulatokért, amik életünket a mélybe taszították. A kudarcok a mi makacsságunknak, tudatlanságunknak köszönhetőek, ha meglátjuk, hol hibáztunk, ha jobb, nyugodtabb, tartalmasabb, békésebb, kiegyensúlyozottabb életet szeretnénk, ha egyáltalán élni szeretnénk, önmagunkban nagyon mélyre kell ásnunk, nagyon őszintén, szégyenkezés nélkül, szembesülnünk kell önmagunkkal. Embertársaink tükröt tartanak elénk. Legyen merszünk bele nézni! Nem tőlük kell megvédeni magunkat, hanem önmagunktól. Csak hogy ehhez látni is meg kell tanítanunk önmagunkat az elénk fordított tükrökben, hallani a mondatokban mindazt, ami tanulság és nem csak hallgatni mások „ szövegeléseit”.
Önmagunkhoz, életünkhöz a viszonyulás folyamatosan velünk együtt változik, még akkor is, ha ezt nem ismerjük fel. Csak akkor döbbenünk rá, a változásra, ha valamilyen negatív történésben ölt képet életünk alakulásában. Nem vagyunk hajlandóak elismerni, hogy mi magunk változtunk, gondolataink, érzeteink, szellemünk igénye. Kényelmes ÉNÜNK lázad, szenved, küzd az új, ismeretlen, félelmetes helyzet ellen, holott csak együtt kellene működnie az önmaga által kreált feladatok megoldásában önmagával. Ez persze furán hangzik, mégis így van.
Nos, könnyebbé tehetjük létünket, szebbé azokat a pillanatokat, amelyeket itt, a Földön, jelenlegi tudatállapotunkban vagyunk hivatottak eltölteni. Épüljünk, és járuljunk hozzá mindazok szellemi, érzelmi, értelmi épüléséhez akikkel hosszabb-rövidebb ideig kapcsolatokat tartunk fent. Senkinél nem vagyunk se többek, se kevesebbek, jobbak. Egyediek vagyunk és megismételhetetlenek, mind egy különleges kicsiny világ, ám soha nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy hatással vagyunk egymásra. Ahogyan másokra hatunk, azt kapjuk vissza. Önmagunknak ártunk a legtöbbet, ha indulatosak, kegyetlenek, érdektelenek, önzők, figyelmetlenek, zárkózottak, ostobán makacsak maradunk.
Tanuljunk és tanítsunk ...erőszakmentesen ! ....
Lehet, hogy egy álmodozó vagyok...ám azt tudom: nem egyedül !
forrás: Rob Katalin
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése